Pintér Krisztina - Mindennapok

A bizalom

Bíztam egyszer az emberekben,
mert a bizalom egy fontos dolog.
Bíztam bennük, de sokat szenvedtem,
legtöbbjük egyszerűen eldobott.

Bíztam egyszer valakiben.
Bíztam benne, de ő is elhagyott.
Bíztam egyszer egy szerelemben,
amely összetört és szétszaggatott.

A bizalomnak nincs értéke.
Szinte már nincs is meg senkiben.
Kihalt belőlem is már jó ideje,
félek megbízni bárkiben.

2004. 07. 03.

Kell…

Sötétségben élek, mert elhagyott a fény
a Reménységtől kérek egy utolsó esélyt.
Kell hogy éljek
Kell hogy féljek
egy jobb sorsot reméljek
Kell hogy vége legyen
e hosszú szenvedésnek.

Nem tudom, mit ér az élet egyedül
nem tudom, mit szánt a Sors nekem szerepül.
Kell hogy éljek kell hogy féljek
Kell hogy lássak
ne csak nézzek
Kell hogy vége legyen
e kínzó rettegésnek.

Életem most egy végtelen alagút,
melynek valahol a végén ott van a kiút, ezért
Kell hogy éljek és ne féljek,
hogy ne szánjam sorsom a végnek
Kell a remény, hogy visszatérjen a fény
a sötétségbe, ahol most élek.

2004. 07. 03.

Ébredés/Álmok

Ébredés
félelmetes álmok után kétkedés
talán az élet is ugyanilyen színészkedés?
Nem tudom,
mit mondjak egy borzalmas hajnalon
mikor visszaemlékszem álmomra ágyamon.
Zsibbadok
Érzem, hogy testem remeg
Lázadok
de tudom, hogy az álmok
mint eltűnt századok
elmúlnak
De mégis kísértenek tovább engem
Mitévő legyek?
Mit kell hát tennem?
Elmenekülni?
Elbújni nem lehet az álmok elől
Velünk vannak
s éreznek mindenfelől
Támadnak
Néha vágyadnak engednek szabad utat
és az álom
Igazságot is mutat

2000. 11. 13.

Sötét Föld

Sötét vihar tombol át
az élet tengerén,
senki nem bont vitorlát
mert fél.

Szörnyű sötét fellegek
érkeznek fölénk,
nagyon félek, rettegek
ez tény.

Az éj sötét,
a Nap erejét elvesztette már.
Az éj sötét,
a Föld megváltást vár.

Sötét felhők tornyosulnak
még mindig felettünk,
elveszítünk mindent most,
mit eddig szerettünk.

A sötétség még mindig áll,
nem mozdul semerre,
bátorságunk mind elszáll
egyszerre.

Segítségre szorulunk most,
hisz egyedül vagyunk,
el kell űznünk a gonoszt
vagy meghalunk.

Az éj sötét,
a Nap erejét elvesztette már.
Az éj sötét,
a Föld megváltást vár.

2000. 11. 10.

Új év

Egy új év, egy új vég
egy cél, mi előttünk áll még
Új érzések, új kérdések várnak
oly jó lenne, ha tisztán látnék
Az új vég egy új kezdet
egy új remény
melyre sokan várnak már rég
Az ember?
az a régi maradt
Számunkra csak az idő haladt előre
oly sebesen, mint a szél
melyet soha senki utol nem ér
Vágyunk az újra, de a régi hol marad?
Elveszik az idő rostájában?
vagy egy pici lyukon mégis kiszalad?
Bármi történt is a múltban
már életünk része lett
Nem feledhetünk el semmit
hisz az „újnak” is egyszer
vége lesz

2000. 11. 30.

Az éltető fény

Az éj oly sötét
s félek, hogy az ég
sohasem fog úgy izzani
mint rég.

Egy kis fény,
egy boldog lény
úszkál a sötét vizű
hideg tenger mélyén.

Egyedül van,
s szíve dobban néha
mikor a felszínhez ér
s érzi, hogy meleg van.

Az élet tengere
talán az is ily sötét,
hideg mint a jég,
s komor mint a tél.

Az élet fénye az,
mi átragyogja létünket,
a boldogság élménye
mely betölti lényünket.

Ez kellene nekünk,
hogy partot érhessünk,
hogy a fény melege betöltsön,
hogy boldogan élhessünk.

2000. 11. 21.

Háborgó mélység

Háborgó mélység
Végtelen térség
mi körülvesz, ezt érzem én
Forrongó tengerár
hatalmas hullámvár
tornyosul felém
Végtelen áradat
elsöpörni vágyadat és kész
Próbálnál úszni
de nem tudsz, csak csúszni
lefelé a meredek lejtőn
Elvesznek álmaid
féltve őrzött vágyaid
Csak a mélység marad
s a végtelen térség
a forrongó tengerár
s a föléd tornyosuló
hatalmas hullámvár

2001. 01. 17.

Karácsony

Hófehér takaró, bársonylepel
mi mindent oly simán s csendben fed el
Kristálytiszta hópelyhek hullanak
Karácsony fényei csillognak
Remény
Szeretet járja át a
kemény
hideg szíveket
Felolvadnak a jégcsapok
szívünk ajtaján is a karácsony kopog
Kézenfogva
boldogan álljuk körbe a fát
s könnycsorogva áldjuk
a világrajött ég Urát
Átvirrasztjuk ez éjszakát
s csendben ünnepelünk
a Szeretet Angyalát hívjuk
s csengőn énekelünk
Boldog arcok
Remegő kezek
Elfeledett harcok
A gyertyafények reményteljes lángja
mind ugyanazt kívánja:
Boldog Karácsonyt nekünk!

2000. 12. 20.

Kiscsibe

Pelyhes, sárga kiscsibe
ide – oda szaladgál,
fogd meg hamar izibe
a kicsike csak rád vár.

Kicsi csőrét nyitogatja,
szüntelenül csak csipog,
kis szárnyait próbálgatja
az élet számára még titok.

Egy – két lépés, csip – csip, csipog,
szárny csapkodva szaladgál,
kicsi szíve dibeg – dobog,
s te hirtelen egyedül maradtál.

A kis csipogós pelyhes csibe
felnőtt, elszállt, itt hagyott,
de nálad maradt kicsi szíve,
mit neked meleg szeretettel adott.

2001. 01. 18.

Maradj az álmodban

Egy hűvös éjszakán
elsuhant egy fénysugár
azt hittem fénylő napsugár

A hajnal fátyolán
apró szívek ablakán
benézni érdemes talán

Ne várd a reggelt
a Nap csak felkelt
Maradj az álmodban
hisz az sosem múlik el

Éjjeli látomás
angyali hanghatás
édes, meleg, fénylő látomás

Ellenségek, támadás
gonosz szellemlázadás
tudom, hogy mindez csalódás

Ne várd a reggelt
a Nap csak felkelt
Maradj az álmodban
hisz az sosem múlik el

2000. 11. 04.

Kőszívű emberek

Hideg, komor szürke tél,
az ember ettől mit remél?
Hűvös, viharos hideg szél,
szinte mindenki csak fél.

Sűrűn hull a fehér hó,
botorkál a szürke ló.
Mindenhol csak hidegség,
s a szívekben is csak keménység.

Hol vannak a lángok?
Messze tűnő álmok
A szívderítő melegség…
mindenhol csak szegénység.

Apró gyermek mezítláb
a hóba sétál segíts hát
neki, hisz rászorul, mert hontalan
melegedne boldogan.

Elmennek mellette
nem látják hogy hófedte
teste jéggé fagyott,
ő csak egy árva, egy elhagyott.

A szívekben nincs melegség
egyedül csak a hidegség.
A szívek helyén hideg, kemény kő
az ember magának burkot sző.

Kemény burkot ablak nélkül,
mint amikor doboz készül,
belátni nem lehet
nem tudni, mit rejthet.

Feloldani a burkot
ezt kellene tenni,
segíteni másokat
nyitottnak kell lenni.

Miért ilyenek az emberek
mint kicsi apró egerek
mik csak egy lyukat ismernek
de távolabb nem merészkednek?

Egyszer majd’ csak rájönnek,
hogy milyen gonoszak,
de ha mégsem
szívük örökre jéggé fagy.

Nem lesz tűz, mi felolvassza
a melegség is csak egy álom,
s hideg kőként hevernek majd
egy kietlen, rideg, puszta tájon.

2000. 11. 04.

Rab

Négy fal közé bezárva
szobám rabja vagyok.
Jaj én szegény kis árva
mindig csak szidást kapok.

Ezt ne csináld, azt ne tedd!
”Már megint elrontottad”!
Életem egy börtöncella lett,
lenéznek mint egy vádlottat.

Bűnös vagyok? De mit tettem?
Bűnös vagyok, mert élek?
Bűn az is, hogy elfeledtem,
milyen is igazán a boldog élet?

Ha bűnös vagyok, büntetés jár
verés, szidás bántalom.
Lelkem csak egy ódon börtönvár
belül csak kín van és sok – sok fájdalom.

A szabadságot már nem ismerem,
csak magam körül a négy falat.
Egyedül a sötétséget tisztelem
s örökre kezembe temetem arcomat.

Eltemetem, hogy ne lásson senki,
ne érezzen senki szánalmat,
hogy ne tudják tőlem még ezt is elvenni,
se a bút, se a fájdalmat.

2001. 01. 18.

Unalom

Tétlen percek, órák, napok
nap mint nap csak unatkozok.
Nem gondolok semmi másra,
állandóan csak az alvásra.

Lustálkodom nap, mint nap
bámulom a falakat.
Egész nap csak álmodozok
s közben, persze elszunnyadok.

Unatkozni szörnyű dolog
s látni, hogy mások milyen boldogok.
Ez így tovább nem mehet
akkor hát mitévő legyek?

Főzzek, mossak, takarítsak?
Vagy a bátyámmal ordítsak?
Egy idő után megunom,
s tovább bámulom a pókokat a plafonon.

Szörnyű végtelen unalom,
éjszakákon nappalokon.
Unatkozni nem bűn, tudom
de egy idő után ezt is megunom.

2001. 01. 21.

Vérfürdő

Csikorgó hideg éjszaka
mindenhol bűz a vér szaga
Testrészek félig foszló hullák
ezek mind mind mind csak nullák

Levágott fejek ezerszámra
felrakva egy nagy ócska szánra
Névtelen, hideg, kihűlt testek
akik a harcban mind elestek

Vérszagú, hideg éjszaka
borzalmas harcok alkonya
Visszatérünk mi is majd a porba
beállunk egy végtelen nagy sorba

Ha utunk egyszer véget ér
létünk már semmit sem remél
Oszló testünk földbe ássák
hogy soha többé, soha ne is lássák

Életemre sem tennék fel tétet
s nem is cserélném el a földi létet
de lelkünk halhatatlan lélek
s most már a haláltól sem félek

2001. 03. 15.

A távolban

Messzi tengereken túl
szárnyal a szívem
Itt hagyok mindent
hol eddig éltem
Szörnyű magányomból
egyetlen kiút a
kék egeken át
repít a Sors

Magas hegyeken túl
szárnyal a lelkem
elfeledtem azt, hol
eddig féltem
Börtönváramból
egyetlen kiút a
magas hegyeken át
repít a sors

A Végtelenségen túl
boldog leszek érzem
Nem feledem azokat
kik mellett ez idáig éltem
Most már a
Szabadság rabja vagyok
miből egyetlen kiút az
ha meghalok

2001. 07. 02.

Bűnös vagyok

Bűnös vagyok
egy marék sár
kit soha senki
sehol sem vár

Bűnös vagyok
egy kupac szemét
ki elvesztette
élete értelmét

Bűnös vagyok
egy halom kacat
ki mostanában
sohasem kacag

Bűnös vagyok
Bűnök martaléka
ki elhagyta az igazi fényt
s lett bűnöknek örök rabja

Bűnös vagyok
Bűnös az életem
Bűnös vagyok
hisz már eleve így születtem

Elvesztettem a fényt
az igazi reményt
hogy egyszer megtalálom
a boldogító örök lényt

Bűnös vagyok
de még élek
s nem félek
mert halálomig remélek

Remélek egy új életet
Remélek egy boldog végzetet
s hogy egyszer talán majd hátrahagyom
bűnös életemet

2001. 07. 24.

Évszakok

Közeledik
sietősen jön
de még vár egy picit
Néha meg – megáll
meghátrál
de hamarosan megérkezik
Elviszi a nyár melegét
kibontja szürke fellegét
lehullajtja a fák levelét
A tél hírnöke ő
ki hamarosan eljő
Bebörtönzi a boldog
nyarat
de ő maga még nem hoz
havat
Utat nyit a télnek
a hideg északi szélnek
eltűnnek az üde nyári
színek
szürkeség tölt be
majd minden szívet s
megfagyaszt majd
minden csepp vizet

De nem tart ez örökké
hisz a győztes tavasz
ki nagyon ravasz
legyőzi a gonosz telet
elűzi a fagyos szelet
s felolvaszt majd
minden jeget
Elhozza a Nap melegét
Újra színes lesz a világ
újraéled a természet
s nekünk adja
ezt a sok – sok csodát

2001. 08. 21.

Éjjeli kóborlás

Némán ballagok a
csendes utakon
a hajnali félhomályban
csak az utat látom
magam előtt
de nem tudom merre tartok
e nagy magányban
Színes kertek a házak
előtt az
utca végén elágazás
jobbra megyek
A távolban
képzeletbeli hegyek
talán oda tartok
valahová a végtelen
messzeségbe
Mit akartok tőlem
hajnali szellemek?
Engedjetek utamra
én döntöm el merre
megyek
Újra jobbra fordulok
Alszik még minden
csak a madarak
édes csivitelését hallgatom
a hajnali csendben
ők legalább boldogok…
Csak megyek és megyek
körülöttem néhol
szeméthegyek
nem érdekel
mintha megszállta
volna kettészakadt
lelkemet
a Magány Szelleme
mely most belém költözött
ez irányít engem
a házak között
Végül balra fordulok
s hirtelen azt veszem észre
hogy a saját házam
előtt állok
kulcsát erősen szorítom
ujjaim között
Egész éjjel kóboroltam
de eljött a reggel
Visszatértem oda
honnan elindult minden
vissza a magányba
a sötét üres kis házba
ahol lakom
Leülök a lépcsőre
és elgondolkodom
miért is élek én
ezen a földön

2002. 07. 05.

Szakadék

Álmomban egy
szakadék szélén álltam
csak néztem, néztem
a szörnyű mélységet
melynek életemet szántam
Hívott a mélység
Csak egy ugrás! – mondta
mögöttem volt minden szépség
mi életemet e pillanatig
percről percre áthatotta
Nem néztem hátra
csak a nagy sötét kádba
amely mágnesként vonzott
Csak egy lépés és magam mögött hagyom
e szépséges de hazugsággal
teli világot
Csak egyetlen lépés és
örökre enyém a végtelenség
Már érzem ahogy zuhanok
testem habkönnyű a végtelen térben
lepereg előttem egész életem

De hirtelen valaki elkap
szorosan magához ölel
és a fülembe súgja hogy
soha nem enged el
Lehet ilyen világon?
Talán
Hisz az egész élet is
csak egy hosszú hosszú álom

2002. 07. 25.

Mosolygó arc

Eltakarom arcom,
hogy ne lásson meg senki,
el akarok mindent
s mindenkit feledni.

Könnyfátyolba burkolt
mosolygó arcom,
reményt ad lelkemnek,
hogy maradjon még talpon.

Eljön majd az idő,
mikor szétfoszlik a fátyol,
nem lesz már akadály,
mi a boldogságban gátol.

Megmutatom arcomat,
lássa meg a Világ,
hogy soha nem fog elhervadni
az örök mosoly virág.

2002. 08. 13.

Életem csillaga

Felgyullad egy csillag
a messzi messzi égen
szétárasztja fényét a
a sűrű sötétségben

Apró pici csillag
utat tör az égen
s hatalmas fényével
beragyogja létem

Életem csillaga
ragyog fenn az égen
nem félek mert tudom
vigyáz rám az éjben

Szikrázó fénye
míg fenn pompázik
életem a Földön
mindaddig virágzik

Ha majd egyszer kialszik
kis csillagom fénye
életem is véget ér
itt a földi létben

Eggyé válik lelkem
a pici csillagfénnyel
s eltűnik örökre
a végtelen térben

2002. 08. 31.

Változás

Néha elmerengek a messzi múltba,
néha visszahúz sok szép emlék.
Elindultam egy hosszú útra,
s máskor is újra így tennék.

Néha előtűnnek a régi álmok,
a fájó s boldog pillanatok,
de most az van előttem, mire igazán vágyok
a jövőm, melyre egyfolytában gondolok.

Megváltozott kis világom,
megváltoztak az emberek,
megváltoztam én is, tudom
de ez ellen semmit nem teszek.

Mit tehetnék, hisz változni kell,
nem lehetek elsüllyedt hajó,
mit tehetnék, hisz ez az Élet,
élni kell, ha rossz, ha jó!

2003. 07. 01.

Üresség

Verset írnék
de nem tudok
valahol messze
járnak a gondolatok
Üres fejemben a szavak
csak lebegnek
és nem állnak
össze a mondatok
Se ihlet se képzelet
nem látom
sehol a lényeget
valami eltakarja
a fényeket
Hová lettek a
gondolatok?
Szavakat hiába
mondogatok
nincs mi összefogja őket
talán elvesztettem
költői erőmet?
Az nem lehet!
Meg kell találnom
a lényeget
látnom kell
a fényeket
S ha visszajön
a képzelet
újra írhatok
verseket

Álmodtam egy szép világról...

Álmodtam egy szép világról,
hol boldogok voltak az emberek.
Nem veszekedtek a felnőttek
és nem sírtak a gyerekek.

Álmodtam egy szép világról,
hol nem volt háború sem éhség.
Az öröm volt a forrásvíz,
s az élelem a szépség.

Álmodtam egy szép világról,
mely más volt, mint a valóság,
hol nem volt harag és szenvedés,
csak öröm és végtelen boldogság.

Álmodtam egy szép világról,
hol a fekete is fehér volt.
Békében éltek az emberek,
a fegyverekből is zene szólt.

Álmodtam egy szép világról
de az álmom sajnos véget ért.
Visszatértem a valóságba,
hol csak imádkozni lehet
egy ilyen csodáért.

2007. 09. 22.